We should place our pure hearts in the photos

Interview with photographer László Kovács

Bence Makkai: For a start, say a few words about yourself.

László Kovács: Unlike many, I wasn’t interested in photography as a child, nobody practiced photography in the family, and then when I was a teenager I found a camera in the attic. I liked it a lot, but I had no idea how to use it. Then I grew up, and I bought a little digital camera for my wedding (2004). That’s when I first felt the taste of photography…

Makkai Bence: Since this interview is taken for the  phonecamproject group my questions will first concern your photos taken with mobile phone, but I cannot disregard your other photos as well. I’ve written about your works in general:
Projections, reversed perspectives, faded-out colours: on your images, let me put it this way, there is a strong smell of presence, but not just any kind of physical presence. Not just a simple being there, in front of the image, face-to-face with the image, but very excitingly, the onlooker must step into the inner field of the picture to make the message accessible or graspable. Your photos end up in some sort of metaphysics, much rather than in any kind of stereotypical documentation. This strong presence is reassessed by your works.
Beyond documentation, how can we be real photographers, “image-drawers” with so many means of visual record available to us? How can anyone be a photographer in the true sense of the word in our contemporary “diluted” visual world?

Kovács László: I think it’s a very difficult question. It is true that photography, like everything else, got very diluted. I don’t only blame the photographers for this, the problem is with the needs. Unfortunately, it’s the kitsch, the glitter that’s “successful” today with the spectators, of course, there are still many who like more meaningful photos. What’s the secret? Well, maybe that what’s also characteristic of us in everyday life. Let all our photos be honest, let us place our pure hearts in them, and enjoy it. We shouldn’t want to make photographs for the sake of large masses! Let us make photos for ourselves, I think this is the most important. Nothing guarantees of course that anyone will be successful by it, but at least he or she can say that they did everything they could, they were honest, and showed their souls through their photos. .

Bence MakkaiSo let’s dwell a little longer on the previous question:
I’ve read the following ars photographica in one of your presentations:
“This album was created because I tried to prove that it’s not the camera that’s most important in the art of photography […] for a good photo you need the EYE!”
And here’s one of your photos:

It makes me think of the works of Moholy-Nagy László
Tell me about this photo

László Kovács:

Why mobile phone photography? I think I just got bored of absurd sentences like:
–        It’s easy for you like this, with such a camera.
–        If I could buy a camera like yours I could also make good photos.
It was because of these and similar sentences that I’ve decided to prove that a good photo doesn’t primarily depend on the camera.
At first I planned to show one photo per day made with a phone camera, but then it started to get too forced and go against quality.
I’ve been publishing here ever since, what’s more, I also feel that these photos represent me more.
Certainly, I don’t mean to say by this that a single lens reflex camera has no legitimacy.
Of course, there are subjects or situations when a DSLR is indispensable.
A few words about the photo: I’m so fond of shadows, they practically create something else in every single moment of the day, and the sun was shining in, I saw the shadow inside the lampshade, it was clear I had to take that shot.

Bence Makkai: Now you’ve already answered my next question too, namely, how you see the difference between the two instruments (mobile phone camera and reflex camera)… But let’s return to the previous photo: this has a privileged status among your other photos. In contrast to many other of your works, where the main protagonist is the shadow, the object which casts the shadow is just as present as the shadow. The imperfection of the mirror breaks the beams of light and the waves permeate the entire photo. A lamp and its shade: the source of the light is the shadow itself. Strict composition, exciting lines. Beyond the momentary presence, that you noticed and photographed it, what other “message” could you attach to it?

László Kovács: Umm, I don’t really mean to convey any message with my photos, or I’d like the viewer not to try to figure out what my message is, but tell his/her own story about what the photo means to them. The message is merely about noticing the little things, life is full of little miracles and if you’re receptive to them, and if you like to live, it opens up to you… a dreamworld which, once it grasps you, rests with you forever.    . 

Bence Makkai: But ultimately this is still a new world you’re offering to us

László Kovács: Well, I don’t know about this :). I’m trying, but I can’t tell how much people see of it 🙂 

Bence Makkai: You’ve already formulated a sort of goal in your previous answer: don’t just look – see! Your photos give birth to a new approach in our relation to customary objects, our everyday world. And it’s not enough to just see, but share it, show it to others as well. Look, this world can be like this. How far are you aware of it when you call yourself a photographer?

László Kovács: I tend to have a fundamentally different way of thinking about different fields of life than the average. I don’t care about outward appearances in life, I’d rather look at the inner values. Perhaps this is what’s mirrored by my photos. I don’t click around, but I observe, change perspectives, look at the subject from all sides. I don’t know, is it a good answer to your question? I’m not much of a man of words…

Bence Makkai: You are not a man of words, you say: still, you wonderfully find the way to match words, and not just any kinds of words to your photos. Although you rarely give titles to your works, in several cases the images are accompanied by literary texts; this is how I met the name and work of poet Ákos Fodor.
He writes in one of his poems:

Some shadows
are more significant
than what casts them.

although I can’t remember which of your photos was accompanied by this quotation, I associated it with this one: 

My question is: how does the text reinterpret the photo, or the other way round?

Others have asked me as well if I shoot the photos first or I match them to the text. I always have the photo first, then I search on the internet for literary texts, poems or quotations that I consider suitable.
I like literature a lot, I even used to write earlier, that’s why I thought of associating some of my photos with texts.

Bence Makkai: And when you find the appropriate text, after that you see your work differently? What do you think: how does the text reinterpret the image?

László Kovács: I don’t think it does, at least my purpose is for the meaning of the photo to remain the same, completed and better explained by the text. 

Bence Makkai: Light. Shadow. One is always more significant than the other. The question unavoidably rises: the chicken or the egg? Which comes first? Which is more important?

László Kovács: One completes the other… if there was no light, there would be no shadow… one is indispensable for the other.

Bence Makkai: Ákos Fodor again, and another image based on a light-shadow play:
Distorted shadows, strong contrasts, almost like an upside-down world. A strange story about an everyday situation:

and the text: 

Be very careful, because you turn
the world into how you see it“

In your opinion how real is the world? How much reality is there in the world? And how much reality is there in art?

László Kovács: I think the answer is right in this quote! 🙂 By art, you can present your own reality the way you see it yourself. Your reality may not be the true one, but you believe in it. These days there is very little reality in the world, very little honesty, and this, I think, can be much better communicated through art. There is no backstage, no stupid comedies there, art, if it’s good, is simple and honest.

Bence Makkai: I’ve also read it at Ákos Fodor:

as the wind flutters the curtain
not the curtain, not the wind. The flutter.“

Is photography love or job?

László Kovács: This is the easiest question, it is clearly love until the grave…
Even if I don’t have a camera or my phone in my hand, my brain is still exposing, my head is full of a bunch of unforgettable moments.

Bence Makkai: Photos made in the head: perhaps the best of them  🙂

László Kovács: Definitely  🙂

Bence Makkai: Thank you for the conversation

László Kovács was born in 1981 in Kecskemét, Hungary. He lives in UK. He is a selfeducated photographer.
You can visit his work on his webpage and his Facebook page.
(translation: Emese Czintos)

Road Movie in Still. Or Silence Is Not the Same, When You Stand Alone

Interview with Péter Lepedus-Sisko, top contributor member of The PhoneCam Project Group.

The same interwiev in hungarian language can be found here.

The PhoneCam Project: What’s your educational background?
Lepedus-Sisko Péter: I had a run at three universities, but finished none.
TPCP: So, you are a sort of an “overqualified unschooled undergraduate”…
LSP: Sort of.
TPCP: What have you studied, by the way?
LSP: Philosophy for a semester, then film studies at Sapientia and then the same at UBB. All very meaningful stuff…
TPCP: For a start: say something decisive about yourself.
LSP: Yeah, well, that’s it… I’m just watching a movie about Vikings, so I can only think of stupid things…
TPCP: Yet, you should try…
LSP: I hate Mircea Badea, but I have to admit ever more often that it’s Romania which eats up all my time too. With all its nice reality.  Literally, and otherwise…
TPCP: Let’s move on, after this exciting intermezzo, to our subject matter. You have a very profound photo, entitled Silence. Two deck chairs, cool shades and chill environment. Tell us/me something about this photo.
LSP: The photo was taken in the beginning of April, in the garden of my parents’ house in Nyárádmagyaros. The deck chairs are almost as old as I am, the work of my father and grandfather, and they’ve been staying there for nearly 15 years, except winter of course. It’s calmness that comes to my mind when I look at them, and the quietness in Magyaros. They somehow belong there, just like in the picture, along with silence. And that they stand there in pair – silence isn’t the same when you stand alone.
TPCP: The scope of visual rendition, the subject matter and the inner structure of the photo are all burdened with the tension of strong contrasts. Where does this tension come from? Does it come from outside, from what you experience and react to, or is it the projection of something from the inside which triggers your topics?
LSP: Let’s start from the topic. I did not take these photos consciously, by doing previous “scene inspection”. They simply come up, I stumble upon them while walking around. I live ten minutes away from my workplace, I practically pass across the City Park, or I go downtown, which is also some ten minutes away. It’s usually within this triangle that I just pull out my mobile, when I catch sight of something. On rare occasions, I take photos during field work. I just kill time while my colleague does the editing work. It could be that I seek for conflicts in my photos after all precisely due to my job as a newsman/reporter.
TPCP: You say you just stumble upon images, yet they reflect a certain consistency. A common and defining element of your works is that intangible power that takes us somewhere. As if it were a path beyond the actual, daily distance traveled. Is it so?
LSP: Yes, there is something journey-like in these photos. When I started uploading them to The PhoneCam Project Group’s website, the one thing I was truly interested in was the atmosphere of my photos, or rather the atmosphere that created them. I grew interest in ‘shapes’, not necessarily the ‘shape’ of buildings or objects, but the composition, the moment, as it is caught in the lens’ picture frame.. I started to look for a certain rhythm, which often reminded me of specific songs. Sometimes I point them out in captions or titles too. Yeah, it might also be about “being on the road”, a road movie shot in still pictures.
TPCP: Is this traveler alone?
LSP: I don’t think so. Otherwise, I would have kept these photos for myself (or the My Pictures folder.)
TPCP: Let me rephrase it: let’s ‘ignore’ the viewer – who is the one traveling? Whose travel is ‘documented’? Do you walk alone on this road, or do you team up with someone?
LSP: The fact that these photos are made public, imply a kind of control that gives me a lead to realize that everybody sees these pictures differently. Thus it occurs, that even if I like a picture, the feedbacks (or their absence) might tell me that I shouldn’t have even uploaded it. Symbolically, the website itself may also be a road full of traffic signs: ‘Keep to the right!’ along with ‘No entry!’. This is a good thing, at least through the eyes of a non-professional photographer.
TPCP: Looking for self-expression?
TPCP: I would not say that. Yet I learned quite a lot from it.
TPCP: U-turn. Let’s get back to the previous question: the reason I was asking about the “lonely traveler” is that you have two very profound self-portraits – two of my favorites. In the first one, your reflection doubles in a mirror broken into four pieces. In the other one, you double as well first through your reflection, then by your shadow. In this second one: frame touches frame, which separates and distinguishes, but also connects and holds together at the same time. How many are you? One? Two? Three? Schizophrenia?
LSP: Believe it or not, these things simply occurred by chance. I spotted out a possible composition from the corner of my eye, and since the phone is always in my pocket, I took a picture in no time. The composition was intentional of course, inasmuch as I paid attention to the frames, but the reason I appear on the photo is simply because I was there. The photos were not meant to be self-portraits, rather a kind of game through rhythm. Hence comes the reference to Pantera for the mirror-photo. To conclude: I hope I am the one and only person behind the object-lens. 
TPCP: Pantera?
LSP: The photo’s title is Broken, after a song of the legendary hardcore band, Pantera.
TPCP: Your self-portraits operate with very strong visual tools: reflection and shadow play. Obscure, through mirror? Say more about these two photos.
LSP: The picture with the broken mirror reflects the same situation as your photos of the Mezőség. You see the same place day after day, when it suddenly crosses your mind to take a picture of it. If I remember well, I have made three or four settings of the mirror, and finally I chose the picture with the cigarette, for it made the photo look truly ‘angry’, although I wasn’t angry at the time. Perhaps it was just a visceral response to those ‘I take a picture of myself with my coolest phone’-like photos that people so eagerly post on different social networking sites. So, the picture with the broken mirror came in handy along with its ‘fracture of forms’.
TPCP: And what about the photo with frames, reflections and shadow play?
LSP: Well, for that I would like to thank the Sun for the late afternoon daylight. I was in fact playing with the lights that filtered through the shutters when I saw my shadow in one picture’s corner. That is how the composition was made. I wanted to reconstruct and shoot one memory of my childhood, when my grandfather had appeared in the doorway, drawing aside the curtain that was meant to keep the flies out, and so he let the afternoon sunlight in. I don’t know why, but this is my dearest memory of him: as he stood there in the doorway. Perhaps I wanted to shoot what he could have seen when he passed from the daylight into the dark room. (Opposite the door there was a cupboard with a glass plate, perhaps this associates the reflection.)
TPCP: So then this is a perfectly good picture, for it reminded me of Truman Capote’s short novel, Other Voices, Other Rooms. A young kid, summertime, a fabulous, magical world and just a pinch of fear. This atmosphere is also reflected in one of your photos, entitled Non-Euclidean.
LSP: Yes, in this sense these photos are all mood pictures. Rather, re-articulations of past stories in a different form. The play of light is much more important here then the topic itself. Parallels meet at infinity, in this case, somewhere beyond the door.
TPCP: Do they meet?
LSP: I hope so. That would set a target to everything, and perhaps a form too.
TPCP: Before I get to my last question, here comes a two-in-one question: how long have you been taking stills? Do you take pictures with other devices than mobile phones?
LSP: I’ve been taught taking photos more or less successfully once, but I needed to learn some basic principles because of film-making, actually. As I had become able to shoot a few relatively broadcastable shots, I bought my one and only semi-professional camera and object-lens. These I miss a lot sometimes when I use my mobile phone camera, but I’m working on it, I intend to buy phone mount lenses. Even though I have never had a serious photo-project up to now, and I continue to deal with photography as a hobby.
TPCP: Do you have any specific projects in the near future?
LSP: I plan to make a portrait series. I used to make photos of my poet, writer and artist friends, just in the heat of the moment, and one of them recently figured it out that we should exhibit them. I am really not sure about this, but these pictures could make up a series. Taken with a mobile phone, of course.
TPCP: I wish you persistence and a gallery to find for this project. And here comes my last question: you are a reporter-cameraman by profession and you are interviewed right now. Does this mean the hangman is being hanged? Or who takes the bus driver home?
LSP: The hangman gets hanged sooner or later, and we have also seen a night-watchman dying at daylight. This interview is not the most unpleasant experience of mine in the job, but I don’t want to go into details. I would rather say that I don’t get bored so much at work. Well, even if it’s not one of the high-end professions (according to a US survey, a reporter at a daily has one of the most stressful jobs), it’s not so bad. Yet, its perception in Romania is quite low, and probably not without reason.
TPCP: Hopefully this interview will help a bit to mend the reporters’ public perception.
LSP: I shouldn’t say so, as long as there is Antena 3…


If you liked this interview you may like also:

Interview with László Kovács photographer (yet in hungarian, soon in english, too)

Interview with Ovidiu Sebastian Pop (in english)




Phonecam @ peninsula = #phoneinsula
We are really glad to announce that this year The PhoneCam Project will be at the Peninsula Festival.
Although we won’t have any stand, tent or any other visible, tangible presence, we will be all over. With you and all the pictures you can make. And more: if you take part at the #phoneinsula you will have the opportunity to be a published photographer.
Just get your phonecamera, take pictures at the Peninsula Festival, whatever you want, whatever you like, whatever you might want to show or share to your friends, family, followers, fans aso, post on FB, twitter along the hashtag #phoneinsula, and you will have the opportunity to see your pictures published. Our jury will select the 10 best photos and our partner, the online photomagazine FOTO4all.ro will publish them in The PhoneCam Project article.
Not excited enough?
Okay, here we have another good news. The best 25 photos posted with #phoneinsula will be exhibited. The date and the location of the exhibition will be communicated at a later date. So keep up with the flow and go get some pictures!
And here are the rules:
DON’TS: Please don’t use Instagram. Avoid pornography. Phonecamera own effects, retouching B/W conversion are allowed.
General description of the The PhoneCam Project group can be found here.
All pictures tagged with #phoneinsula will be considered.

Good luck and good lights
The PhoneCam Project & the Peninsula staff.

Tiszta szívvel tegyük magunkat bele a fotóba

Interjú Kovács László fotográfussal

Interview with photographer Lálszó Kovács. English version soon

Makkai Bence: Kezdetben, mondj egy pár szót magadról. Talán a legjobb, ha azzal kezdenéd, hogy mi volt az, ami a fotográfia felé vitt.

Kovács László: Sokakkal ellentétben, engem gyerekkoromban nem érdekelt a fényképezés, a családban senki sem fotózott, aztán kamaszkoromban találtam egy fényképezőgépet a padláson. Nagyon tetszett, de fogalmam sem volt, hogyan kell használni. Aztán felnőttem, és az esküvőnkre (2004) vásároltam egy digitális kisgépet. Itt csapott meg először a fotózás szele…

Makkai Bence: Mivel a phonecamproject csoport részére készül az interjú, kérdeseimmel leginkább a mobillal készített munkáidra leszek figyelemmel, de nem hagyhattam figyelmen kívül egyéb fotóidat sem. A munkáidról nagy áltanánosságában ezt írtam:
Kivetülések, megfordult perspektívák, kiszívott színek: képeiden, hogy fogalmazzak így, erős jelenlét-szag van, mégis ez nem egy fizikai jelenlét. Nem csak egyszerűen ott lenni, a kép előtt, a képpel szemtől-szemben, hanem egy nagyon izgalmas módon, a szemlélőnek bele kell lépnie a kép belső terébe, hogy megfoghatóvá váljon az üzenet. Képeid sokkal inkább egy valamiféle metafizikába torkollnak, semmint holmi közhelyszerű dokumentációba. A munkáidon átértékelődik a jelenlét.“
Hogyan legyünk, a dokumentáláson túl, ennyi rendelkezésünkre álló vizuális rögzítő-eszközzel valódi képírók, hogyan lehet a mai „felhígult“ vizuális világunkban valaki a szó igazi értelmében vett fotográfus?

Kovács László: Azt hiszem ez egy nagyon nehéz kérdés. Való igaz, hogy, mint minden más, a fotográfia is nagyon felhígult. Nem csak a fotósokat hibáztatom emiatt, a hiba sokkal inkább az igényekben van. Sajnos manapság a giccs, a csillogás mondható „sikeresnek“ a nézők körében, persze azért vannak jópáran, akik inkább a tartalmasabb fotókat szeretik. Hogy mi a titok? Talán az, ami a való életben is jellemez. Legyen őszinte minden egyes képünk, tiszta szívvel tegyük bele magunkat, és élvezzük. Ne görcsölve akarjunk minél nagyobb tömegek kedvéért fotózni! Fotózzunk magunk kedvéért, azt hiszem ez a legfontosabb. Persze nincs arra semmi garancia, hogy valaki ezáltal sikeres is lesz, de legalább elmondhatja magáról, hogy beleadott mindent, magát adta, és megmutatta a képein keresztül a lelkét.

Makkai Bence: Akkor kezdjük el ezt az előző kérdést egy kicsit körüljárni:
Az egyik bemutatkozásodban a következő ars photographica-t olvasom:
„Ez az album azért jött létre, hogy megpróbáljam bebizonyítani, hogy nem a fényképezőgép ami a legfontosabb a fotózásban […] a jó fotóhoz SZEM kell!“
És itt egy fotód:

Moholy-Nagy László munkáit idézi fel bennem…
Mesélj erről a képről

Kovács László: Hogy miért is jött a mobillal fotózás? Azt hiszem meguntam az ehhez hasonló abszurd mondatokat:
“– Neked könnyű, ilyen géppel.”
“– Ha én is tudnék venni egy ilyen fényképezőgépet, mint a Tiéd, nekem is lehetnének jó képeim.”
Az ilyen, és effajta mondatok után döntöttem úgy, hogy bebizonyítom, hogy nem elsősorban a fényképezőgép teszi a jó képet.
Anno úgy terveztem, hogy napi  1 képet mutatok, ami mobillal készült, aztán idővel görcsössé vált, és a minőség rovására ment volna.
Azóta is publikálok ide, sőt valahol úgy érzem, ezek a képek közelebb állnak hozzám.
Persze ezzel nem azt szeretném bebizonyítani, hogy egy tükörreflexes gépnek nincs létjogosultsága. Természetesen vannak olyan témák, szituációk, amikor egy DSLR nélkülözhetetlen.
A képről is pár szóban: Nagyon szeretem az árnyékokat, gyakorlatilag a nap minden egyes percében mást produkálnak, és besütött a nap, megláttam a lámpabúra belsejében az árnyékot, nem volt kérdés, hogy fotózzam-e.

Makkai Bence: Ezzel már egy következő kérdésemre is válaszoltál ebben, éspedig arra, hogy felhasználhatóság tekintetében hogy látod a a két eszköz (mobilos fényképezőgép és a tükörreflexes gép) közötti különbséget… De kanyarodjunk vissza az előző képedhez: ez egy kivételes helyzetben van a képeid közt. Sok más munkáddal ellentétben, ahol az árnyék játssza a főszerepet, itt ugyanúgy jelen van az árnyékot vető tárgy is, mint az árnyék. Az üveg tökéletlensége megtöri az átvetülő fénysugarakat, és a hullámok kerszetül-kasul szövik az egész fotót. Egy lámpa és búrája: A fény forrása maga az árnyék. Feszes kompozíció, izgalmas vonalak. A pillanatnyi jelenléten túl, hogy észrevetted és lencsvégre kaptad, milyen „üzenetet“ társítanál ehhez?

Kovács László: Hmm, nem feltétlenül üzenek a képeimmel, illetve szeretem, ha a néző nem kitalálni szeretné, hogy mit üzenek, hanem elmondani, hogy Ő mit lát benne, neki mit jelent a kép. Az üzenet csupán annyi, hogy vegyétek észre a kis dolgokat, az élet tele van kis csodákkal, amire ha fogékony vagy, és szeretsz élni, kitárulkozik előtted… egy álomvilág, mely ha magával ragad, örök életre ott lesz benned. 

Makkai Bence: De végülis mégiscsak egy új világot társz elénk…

Kovács László: Ezt nem tudom :). Próbálom, de azt nem tudom, hogy ki mit lát belőle 🙂 

Makkai Bence: Amúgy az előbbi válaszod már egyfajta célt fogalmaz meg: ne csak nézz, láss is. Fotóidon új értelem születik a megszokott tárgyakhoz, a mindennapi világunkhoz való viszonyulásunkban. És nem elég az, hogy csak láss, hanem oszd is meg, mutasd meg másoknak is. Nézzétek, ez a világ ilyen is lehet. Mennyire vagy ennek tudatában, amikor fotósnak vallod magad?

Kovács László: Alapjaiban eléggé máshogy gondolkodom az élet egyéb területein is a nagy átlaggal szemben. A külsőségek nem érdekelnek az életben, szeretek a belső értékek felé orientálódni. Talán ez tükröződik vissza a fotóimon is. Nem kattintgatok, hanem megfigyelek, nézőpontot váltok, körbejárom a témát. Nem tudom, jó a kérdésre ez a válasz? Nem vagyok nagyon a szavak embere…

Makkai Bence: Nem vagy a szavak embere, mondod: mégis remekül megtalálod a módját, hogy szavak, sőt, nem is akármilyen szavak kerüljenek a fotóid mellé. Bár címet munkáidnak ritkábban adsz, több helyütt irodalmi szövegek olvashatók a képek mellett: némely fotód mellé szövegeket is illesztettél, így ismerkedtem meg Fodor Ákos költő nevével és munkásságával.
Ő ezt írja egyik versében: 

Némelyik árnyék
mint ami veti.

bár nem tudom már melyik képed mellett olvastam ezt az idézetet, de én ezzel a fotóddal társítottam.

Kérdésem a következő: hogyan értelmezi át a képet a szöveg, vagy fordítva?

Kovács László: Más is kérdezte már, hogy a szöveghez fotózom, vagy fordítva. A kép szokott meglenni előbb, utána keresek némelyikhez az interneten számomra oda illő irodalmi művet, verset, vagy idézetet.
Nagyon szeretem az irodalmat, régebben még írogattam is, innen is jött, hogy társítom némely képemet szöveggel.

Makkai Bence: És amikor rábukkansz a megfelelő szövegre, attól kezdve másként látod a munkádat? Mi a véleményed: hogyan értelmezi át a képet a szöveget?

Kovács László: Szerintem nem értelmezi át, legalábbis az a célom, hogy a kép értelme ugyanaz maradjon, kiegészítve, érthetőbbé téve a szöveggel. 

Makkai Bence: Fény. Árnyék. Az egyik mindig jelentőségteljesebb mint a másik. Felmerül bennem a kikerülhetetlen kérdés: tyúk vagy tojás. Melyik az első? Melyik a fontosabb?

Kovács László: Egyik kiegészíti a másikat… ha nem lenne fény, nem lenne árnyék… nélkülözhetetlen egyik a másiknak.

Makkai Bence: Megint Fodor Ákos, és egy újabb fény-árnyék játékra alapuló kép:
Torz árnyak, erős kontrasztok, szinte egy kicsit feje-tetején álló világ ez a fotód. Furcsa mese egy hétköznapi szituációról:

és a szöveg: 

Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod.“

Meglátásod szerint mennyi a valóságtartalma a világnak? És mennyi a valóságtartalma a művészetnek?

Kovács László: Azt hiszem ebben az idézetben benne van a válasz is! 🙂 A művészettel be lehet mutatni a saját valóságodat, úgy, ahogy Te látod. Nem biztos, hogy a Te valóságod az igazi, de Te hiszel benne. A világnak manapság nagyon kevés szerintem a valóságtartalma, kevés az őszinteség, szerintem sokkal jobban lehet ezt a művészettel közölni.Ott nincsenek színfalak, ostoba színjátékok, a művészet, ha jó, egyszerű, és őszinte.

Makkai Bence: Ugyancsak Fodor Ákosnál olvastam:

ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.“

Szerelem a fotózás vagy meló?

Kovács László: Ez a legkönnyebb kérdés, egyértelműen, sírig tartó szerelem….
Ha nincs a kezemben a fényképezőgép, vagy a telefon, az agyam akkor is exponál, tele van a fejem egy rakás felejthetetlen pillanattal.

Makkai Bence: A fejben készült fotók: talán a legjobbak 🙂

Kovács László: Kétségtelenül 🙂

Makkai Bence: Köszönöm a beszélgetést

Kovács László 1981-ben született Kecskeméten, jelenleg Angliában él. Autodidakta módon tanult fotózni. Magáról így vall:
„A fényképezőgépem az elmém és a képzeletem kiterjesztése, olyan pillanatokat ragad meg, amire vissza tudok emlékezni és visszatükröződik. Véleményem szerint a fotóknak egy hangulatot,vagy egy érzést kell közvetíteniük. Ez lehet pozitív,vagy negatív, elgondolkodtató vagy provokatív. Ha szereted, amit csinálsz, túlragyog mindenen, nem számít mi a célja.“
Kovács László további munkái a weboldalán és a facebook oldalán érhetők el

Published Photographs, May 2013

Last month we had the pleasure to select some awesome pictures to publish by our partner, foto4ALL.ro online foto magazine. Here you can access the whole issue.

Here are the contributors for this issue: Sándor Bodor, Dan Coroian Vlad, Gergely Fazakas, Voichița Judele, Kamilla Nagy-Betegh, Augustin Popescu and Corina Tudorache.


Road movie állóképekben. Avagy a csend soha nem igazi egyedül

Interjú Lepedus-Sisko Péterrel, a The PhoneCam Project Csoport kiemelkedő alkotójával

Interview with Péter Lepedus-Sisko, top contributor member of the PhoneCam Project Group. English version here.

The PhoneCam Project:  Végzettségileg mi vagy?

Lepedus-Sisko Péter: Három egyetemnek futottam neki, egyet sem fejeztem be.

TPCP: Akkor ilyen “túlképzett beiskolázatlan” lennél?

LSP: Hát valami olyasmi 🙂

TPCP: Amúgy miket is tanultál?

LSP:  Filozófiát félévig, aztán filmet a Sapientián majd a BBTE-n. Csupa értelmes dolgok.

TPCP: Kezdetnek: mondj magadról egy meghatározó dolgot

LSP: Na ez az… Épp vikinges filmet nézek, s csak hülyeségek jutnak az eszembe…

TPCP: Azért még megpróbálhatnád…

LSP: Rühellem Mircea Badea-t, de sajna egyre gyakrabban jut eszembe, hogy nekem is Románia foglalja le az időmet. A maga szép valóságában :P. Szó szerint is, meg nemcsak.

TPCP: Egy ilyen izgalmas intermezzo után nyugodtan rákanyarodhatunk a témára. Van egy nagyon mély fotód. Az a címe: Csend. Két napozószék, hideg árnyalatok, hűvös környezet. Mesélj erről a fotóról egy kicsit.

LSP: Az a kép április elején készült, a szüleim nyárádmagyarósi házának kertjében. Maguk a székek pedig szinte egyidősek velem, apám és nagyapám munkái, s most már szinte másfél évtizede ott állnak a kertben, a teleket kivéve persze. Nyugalom jut róluk eszembe, meg a magyarósi csend. Valahogy ott a helyük, úgy, ahogy a képen láthatóak, a csenddel együtt. S hogy ott két hely van, mert a csend egyedül soha nem az igazi.

TPCP: Úgy a képi megfogalmazásban, a témaválasztásban, mint képen belül erős kontrasztok feszülnek egymásnak. Ez a feszültség honnan jön? Kívülről, amit megérzel és lereagálsz, vagy bentről, és kivetítve ezt találsz rá a témáidra?

LSP: Kezdjük a témaválasztással. Ezeket a képeket nem tudatosan, előre “helyszínelve” készítem, hanem egyszerűen felbukkannak, beléjük botlom jártamban-keltemben. Tíz percre lakom a munkahelyemtől, gyakorlatilag átvágok a Sétatéren, vagy bemegyek a Belvárosba, ami szintén tíz perc. Így főként ebben a háromszögben szoktam előkapni a telefont, ha valamit észreveszek. Ritkábban pedig terepen szoktam fotózgatni, amikor az operatőr kolléga vágóképeket készít, mintegy elütvén a “holtidőt”. Lehet, hogy pont a riporteri munkámból adódóan keresem a konfliktusokat ezekben a képekben is.

TPCP: Azt mondod belebotlasz a képekbe: viszont a fotók egyféle következetességet sugároznak. Az egyik közös és nagyon meghatározó elem a fotóidon egy megfoghatatlan erő, ami terel valamerre. Mintha egy út lenne ez, a konkrét mindennapi megtett távon túl. Van benne ilyen?

LSP: Igen, van benne valami utazás-szerűség is. Amikor először kezdtem feltöltögetni képeket az oldalra (The PhoneCam Project Group), igazából a képek hangulata érdekelt, vagyis inkább az a hangulat, ami ezeket a képeket készíttette. Aztán egy idő után a forma is egyre jobban kezdett érdekelni, nem annyira az épületek, tárgyak formája, hanem amivé ezek összeállnak pont abban a pillanatban és pont abban a képmezőben, amit az objektív befog. Egyfajta ritmust kezdtem el keresni, s így sok képről zeneszámok jutnak az eszembe, ezeket néha jelzem is a kép vagy sorozat címében. Igen, így szó lehet egyfajta útonlevésről is, vagy akár egy állóképekben forgatott road movie-ről.

TPCP: Egyedül van ez az utazó?

LSP: Nem, szerintem nem, mert akkor a fióknak (vagy a my pictures foldernek) készülnének.

TPCP: Átfogalmazom: vonatkoztassunk el a nézőktől: az utat ki járja? Kinek az útját “dokumentálod”? Egyedül vagy ezen az úton, vagy többedmagaddal utazol?

LSP: Az, hogy ezek publikusak, jó kontrollt jelentenek olyan értelemben, hogy rávezetnek arra a tényre, hogy mindenki másképp látja ezeket a képeket. Így előfordul az is, hogy talán nekem mondjuk jobban tetszik egy kép, amit a visszajelzések alapján (vagy éppen ezek hiánya miatt) fel se kellett volna töltsek. így maga az oldal is egyfajta közlekedési táblákkal teli út lehet, amin például a ‘jobbra tarts’ mellett ott van a ‘behajtani tilos’-jelzés is. S ez jó, legalábbis a nem hivatásos fotós szempontjából.

TPCP: Önkifejezés keresése?

LSP: Azt azért nem mondanám . De sokat tanulok általa.

TPCP: Kanyar. Visszakanyar az előző kérdéshez: azért kérdeztem ezt a “magányos utazót”, mert két nagyon erős önarcképed is van, személyesen a kedvenceim közé tartoznak. Az egyik törött tükör, amiben megkettőződsz egy négyes felosztású törésben, és egy másik, amikor ugyancsak megkettőződsz egyrészt árnyék másrészt tükröződés által. Ebben a másodikban keret-keret mellett, ami egyrészt kiemel és elválaszt, másrészt meg egyben tart és összeköt. Egy? Kettő? Három? Tudathasadás?.

LSP: Ha hiszed, ha nem, ezek is szimplán a véletlennek köszönhetőek. Elkaptam a szemem sarkából a lehetséges kompozíciót, s mivel a telefon általában mindig a zsebemben van, gyorsan le is fényképeztem. Annyiban persze tudatos a kompozíció, hogy figyeltem a keretekre, de az, hogy én vagyok a képeken, csak azért van, mert egyszerűen én voltam ott. Nem önarcképnek készültek, inkább egyfajta játéknak, a ritmus miatt. Innen a Panterára való utalás is a tükrös fotó esetében. Egyszóval: remélem, hogy egy vagyok továbbra is, az objektív mögött 🙂

TPCP: Pantera?

LSP: A kép címe Broken, a Pantera nevű legendás hardcore együttes egyik dala nyomán.

TPCP: Ezek az önarcképek nagyon erős képi eszközökkel operálnak: tükröződés és árnyjáték. Tükör által homályosan? Mesélj erről a két képről egy kicsit bővebben.

LSP: A törött tükrös kép tipikusan olyan eset eredménye, mint a te mezőségi fotóidé. Nap, mint nap látod ugyanazt a képet, amikor egyszer csak eszedbe jut, hogy ezt le kellene fényképezni. Ha jól emlékszem, három vagy négy beállítást készítettem a tükörképről, végül s végül azért döntöttem a cigarettás verzió mellett, mert ez tette igazán “dühössé” a képet, habár egyáltalán nem voltam dühös. Talán csak egyfajta zsigeri válaszreakció volt a közösségioldalakra előszeretettel felpakolt “fotózom magam a legkúlabb mobilommal” típusú képekre, s ehhez nagyon jól jött a törött tükör kínálta “formatörés”.

TPCP: És az árnyékvetülős-tükröződős-keretes?

LSP: Ebben az esetben szeretnék köszönetet mondani a Napnak, a késődélutáni fényekért. Itt igazából a redőnyön beszűrődő fényekkel játszadoztam, amikor az egyik kép sarkában felfedeztem az árnyékomat, s ez vezetett ehhez a kompozícióhoz. Egy gyerekkori emlékem próbáltam meg újrafotózni, azt, amikor egy nyári délutánon nagyapám megjelent a konyhaajtóban, s a legyek távoltartására kifüggesztett függönyt félrehúzva beengedte a délutáni napfényt. Nem tudom, miért, de ez az egyik legkedvesebb emlékem róla, ahogy ott áll az ajtóban. Lehet, azt akartam lefotózni, amit ő láthatott a fényből a sötét szobába való belépéskor (Az ajtóval szemben állt az üveglapos kredenc, talán innen a tükröződés).

TPCP: Akkor ez egy tökéletesen működő kép. Ugyanis nekem erről a képről a Más hangok, más szobák (Truman Capote kisregénye) ugrott be. Kisgyerek, nyár, egy mesebeli, varázslatos világ, egy kicsit félelmetes is. Ehhez a hangulatvilághoz kapcsolódik szerintem a non-euclidean c fotód is…

LSP: Igen, ezek ilyen értelemben tipikusan hangulatképek. Azaz újraképzései elmúlt történeteknek, valamilyen formában. Ezeknél számomra inkább a fény játéka a fontos, és nem maga a téma. A párhuzamos vonalak ugye a végtelenben találkoznak, jelen esetben az ajtó után valahol.

TPCP: Találkoznak?

LSP: Remélem. Mert ez valahol célt, esetleg formát ad mindennek.

TPCP: Mielőtt az utolső kérdésre kerül a sor, két kérdés egyben: mióta foglalkozol állóképpel és mobilon kívül fotózol-e más szerszámmal?

LSP: Fotózni tanítgattak anno több-kevesebb sikerrel, de igazából a mozgókép miatt voltam kénytelen megtanulni pár alapelvet. Miután már képes voltam aránylag adás-képes módon leforgatni pár snittet, azután vettem az első s máig egyetlen félprofi gépemet és objektívemet. Ezek például nagyon hiányoznak néha a telefonnal való fotózgatás közben, de már dolgozom a problémán, azaz arra készülök, hogy telefonra szerelhető lencséket vegyek. Mondjuk komoly fotóprojektem eddig még nem volt, és továbbra is hobbiszinten foglalkoznék fényképezéssel.

TPCP: Valami konkrét projekt a közeljövőben?

LSP: Gondolkodom egy portrésorozaton.

Író, költő, művész barátaimról szoktam néha képeket készíteni csak úgy, a pillanat hevében, s a napokban feldobta egyikük az ötletet, hogy ebből kiállítás is készülhetne. Ebben én egyáltalán nem vagyok biztos, de egy sorozat összejöhetne belőle. Természetesen telefonnal.

TPCP: Kitartást és galáriát ehhez a projekthez. És akkor most az utolsó kérdés: újságíró-operatőr vagy foglalkozásilag: most interjút adsz. Akasztják a hóhért vagy ki viszi haza a buszsofőrt?

LSP: A hóhért általában előbb vagy utóbb felakasztják, s láttunk már éjjeliőrt nappal meghalni. Nem ez az interjú a szakmához kapcsolódó a legkellemetlenebb élményem, de ezt azért ne részletezzük. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem igazán szoktam unatkozni munka közben. Ha nem is tartozik a csúcskategóriás szakmák közé (egy amerikai felmérés szerint a napilapos riporteri állás az egyik legstresszesebb munka), nem olyan rossz ez, habár Romániában nem véletlenül van alacsonyan a megítélése.

TPCP: Remélhetőleg ez az interjú is segít egy kicsit a riporterek megítélésnek javulásában…

LSP: Amíg Antena 3 van, nem hinném…

The Money We Are

During February 2013, Ovidiu Sebastian Pop posted an awesome series in The PhoneCam Project Group, on FB. So we interviewed him:

ovidiu sebastian pop - banul 3 ovidiu sebastian pop - banul 2 Ovidiu Sebastian Pop - banul 1

Bence Makkai: Where did you get the idea of this project?

Ovidu Sebastian Pop: It was one day at school. The payday. As I was holding a 100 ron bank note,  I tried to see it fit on my colleagues bodies, for fun. Then we said we could take pictures of this, to upload on facebook.

BM: How did your colleagues cope with that?

OSP: They didn’t noticed how I was doing, at first, then they wanted to participate; when we looked at the pictures, we all agreed they were nice. It was a momentary inspiration, so to speak. You know how it this kind of things happen.

BM: What is the message of this project? Did you think of something before or it’s a matter of subsequent interpretation?

OSP:  There isn’t a message, actually; at the time, there was only something done for fun. If we were to put a concept upon this series, it could be that nowadays, people identifies themselves with the money.

BM:  it’s an interesting concept, could you be more specific about it?

OSP:  The main idea is that contemporary society tends, to promote money at the expense of human values.

BM: one way or another, one could say that we place the sign of identity between the money and what we are; more precisely, between us and the amount of money we make or have.

OSP:  That’s it; our personality, our attitude towards life are most of the time determined by the „wealth”. Only that the faces printed on these bank notes belong to persons who have done more than this with their lives, people that were leaders and changed the world.

BM: There is a bit of irony in this series: Check this out, fellows, I am the money…

OSP:  Well, it could be; the series supports more than one meaning. Money cannot replace culture, common sense, integrity. Nowadays, we ignore these values, money gained power over us, although we can’t postulate this in a general manner. Money can buy good food; it can’t buy common sense.

BM: this makes me think of a cliché – from mean, money become purpose and, moreover, it becomes our body and soul; just like in these pictures, money tends to replace us, it leaves too little from what we really are.

OSP:  the issue is much more serious than it looks. 100 years from now, there will be no one whose face to print on the 100 ron bank note. (I don’t know, maybe Mazare?)

BM: Is there a sequel planned for this project?

OSP:  Now that we started it, Mircea Constantinescu and I, it would be great to develop it, maybe as a less conventional campaign with stencils, posters, so on. It could raise awareness to some extent.

BM: I very much agree; I wish you success with it and I’m looking forward seeing what happens next. Many thanks for the interview.

OSP: You are most welcome.

Interview by Bence Makkai on behalf of The PhoneCam Project

Ovidiu Sebastian Pop is a Bucharest based designer. More of Ovi’s work can be found here.